A román forradalom és Magyarország, 1989
NYÍLT TÉR
KÁRPÁTI Ferenc
A román forradalom és Magyarország, 1989
Egy volt miniszter emlékezése
Az 1980-as évek második felében a szomszédos Romániában egyre gorombább intézkedésekkel igyekeztek elfojtani a lakosság körében megnyilvánuló elégedetlenséget. Az 1987. november 15-i brassói munkás-tömegtüntetés megtorlása ezt már világosan megmutatta. A belső feszültségek ellensúlyozására hihetetlen mértékben fokozták a magyarság elleni uszító, nacionalista propagandát s a romániai magyar nemzetiséggel szembeni drasztikus megkülönböztető lépéseket. A „homogén Románia” tervének megvalósításaként hirdették meg mintegy nyolcezer falu lerombolását, köztük nagy számban erdélyi magyar települések megsemmisítését. Ez a szörnyűséges terv döbbenetet és éles tiltakozást váltott ki Magyarországon, de a széles nemzetközi közvéleményben is. Az Európa Parlament határozatban ítélte el a román kormánynak a nemzeti kisebbségek – kiváltképp a magyar és a német nemzetiség – ellen irányuló brutális politikáját.
A romániai „településrendezési tervek” elleni magyarországi tiltakozó megmozdulásokat ürügyül felhasználva 1988. június 28-án, 48 órás határidőt adva, bezáratták a kolozsvári magyar konzulátust, a bukaresti Magyar Kulturális Központot, és az ott szolgálatot teljesítő diplomatákat kiutasították Románia területéről. Egyre több magyar nemzetiségű család nem tudta elviselni a velük szembeni hisztériát, alapvető emberi jogaik durva megsértését, s tömegesen hagyták el lakóhelyüket. A kialakult helyzet indokolttá tette, hogy a magyar Országgyűlés megvitassa a magyar–román viszonyt. Az 1988. évi nyári ülésszakon az Országgyűlés állásfoglalásában egyebek között megállapította: „osztja a közvélemény jogos aggodalmát… felhívja a Román Nagy Nemzetgyűlést arra, hogy az emberi jogok tiszteletben tartása szellemében tegyen meg minden erőfeszítést a súlyos problémák megnyugtató rendezésére.” A helyzet azonban nemhogy javult volna, inkább rosszabbodott, s egyre több aggodalommal töltötte el a magyar kormányzati szerveket.
Munkatársaimmal arra a következtetésre jutottunk, hogy a Ceauşescu-klán – hatalmának megőrzése érdekében – kalandor lépésekre szánhatja el magát, s nincs kizárva, hogy valamilyen durva, provokatív lépést tegyen Magyarországgal szemben. Elsődleges feladatunknak tekintettük, hogy folyamatos, naprakész tájékozottsággal rendelkezzünk a román hadsereg állapotáról, tevékenységéről, mozgásáról. Indokolt volt ez annál is inkább, mivel a román hadsereg szárazföldi és légierejének jelentős hányada s legkorszerűbb egységei Erdély területén – közel a magyar határhoz – helyezkedtek el. 1989 nyarától bevezetett intézkedéseink nyomán minderről pontos ismeretekkel rendelkeztünk. Korábban nem volt előttünk pontos áttekintés a belbiztonsági erők, az úgynevezett Securitate összetételéről, felszereltségéről és elhelyezéseikről sem. Kiderült, hogy ez egy igen korszerű fegyverzettel (tüzérséggel, harckocsikkal, páncélozott szállítójárművekkel és helikopterekkel, a legkorszerűbb híradóeszközökkel), technikával ellátott hatalmas – közel 60 ezer főt kitevő – szervezet, ami a Conducator kezében a legmegbízhatóbb, legütőképesebb erőt jelentette.
Temesvár, 1989. december 17.
A forradalom Temesváron vette kezdetét. 1989. november 28-án a városi törvényszék koholt vádak alapján olyan döntést hozott, hogy Tőkés László református lelkésznek és családjának záros határidőn belül el kell hagynia gyülekezetét, templomát, városát, s fellebbezésnek sem adott lehetőséget.
A hatóságok azonban elszámították magukat, nem gondoltak a magyar és a román lakosok tömeges és elszánt tiltakozására. 1989. december 17-én (vasárnap) hajnalban kezdték meg a Tőkés család erőszakos kilakoltatását, aminek villámgyorsan híre ment a városban. Hajnali 4 óra tájban már több ezer magyar és román lakos gyűlt össze, hogy megakadályozzák a Tőkés család elhurcolását. A tiltakozás rövid időn belül egy Ceauşescu elleni tüntetéssé alakult, s a rendőrség csak nagy erők bevetésével tudta – időlegesen – szétverni a tüntetést. Az események menetét azonban már nem tudták megállítani.
Ceauşescu vasárnap még úgy gondolta, hogy utasítására a fegyveres erők könnyűszerrel letörnek minden megmozdulást, s hétfőn háromnapos hivatalos útra utazhat, Iránba. December 18–19–20-án igen eltérő, s egymásnak ellentmondó hírek láttak napvilágot a nemzetközi sajtóban. Voltak olyan értesülések, hogy már több ezer halottja van a temesvári felkelésnek, s hogy a rendőrség, a Securitate erőin túl a hadsereget is igénybe vette a tömegekkel szemben, s harckocsikkal, helikopterekkel valósággal ostromolták Temesvár belvárosát.
A Honvédelmi Minisztériumba kérettem a budapesti román nagykövetség katonai és légügyi attaséját, hogy adjon tájékoztatást a végbemenő eseményekről. Mondanivalójával nem sokra jutottam, ezért arra kértem, hogy jelentse haza, hogy közvetlen telefonkapcsolatba kívánok kerülni Vasile Milea vezérezredes, honvédelmi miniszterrel. Izgalommal vártam ezt a telefonbeszélgetést, és 21-én reggel 8 óra 10 perckor ez létre is jött, amiről szinte szó szerinti feljegyzés készült.
Kérdésemre, hogy mi megy végbe Temesváron és ebben mi a szerepe a román hadseregnek, a következőket válaszolta: a hadsereg csapatait nem vették igénybe, a Securitate egységeit alkalmazták. Arra kért, hogy mivel régóta ismerjük egymást, higgyek neki, „a román hadsereget soha nem fogják a néppel szemben alkalmazni”. Ezt a kijelentését többször is megismételte. Tájékoztatott arról, hogy túlzottak azok a hírek, miszerint több száz halálos áldozata van a temesvári eseményeknek.
Ezek után ő tette fel nekem a kérdést: igazak-e azok a hírek, hogy bizonyos magyarországi szervezetek toborzást folytatnak a hazai magyarok körében a temesvári lakosság megsegítése érdekében. Ennek megakadályozásában kérte a segítségemet, hiszen ez Románia szuverenitását sértené, amit mindenképpen meg fognak védeni.
A telefonbeszélgetésről azonnal tájékoztattam Németh Miklós miniszterelnököt s kértem, tegyen lépéseket annak megakadályozására – ha egyáltalán van ilyen –, hogy embereket toborozzanak Temesvárra, hiszen annak beláthatatlan következményei lehetnek.
Merénylet Milea ellen
A forradalmi események hihetetlen gyorsan bontakoztak ki. Temesvár után Aradon, Kolozsvárott is utcai tüntetésekre került sor. Az iráni útjáról visszatért Ceauşescu még megkísérelte, hogy egy hamarjában összehívott nagygyűlésen megfordítsa az események menetét.
1989. december 21-én Bukarestben a lakosság másképpen döntött. A nagygyűlés résztvevői belefojtották a szót Ceauşescuba, s a Securitate fegyvereivel szembeszegülve a forradalmi felkelést egész Romániára kiterjesztették. December 22-én a hadsereg és a rendőrség, a felkelők oldalára állva, felvette a harcot a Securitate erőivel szemben. A hatalmat a Nemzeti Megmentés Frontja vette át. Ugyanezen a napon, a reggeli órákban telefonon keresett meg Nicolae Eftimescu altábornagy, vezérkarifőnök-helyettes, s tájékoztatott a fenti eseményekről. Elmondta, hogy Milea vezérezredes, honvédelmi miniszter, merénylet áldozata lett, mert szembeszegült azzal a döntéssel, hogy a hadsereget vessék be a felkelők leverésére.* Tájékoztatott, hogy parancsot adtak a hadsereg alakulatainak a Securitate állománya lefegyverzésére.
Segítségnyújtásunk a forradalmi erőknek
A Temesváron kirobbant események kezdetétől létrehoztunk egy operatív csoportot, melyben a vezérkar szervei, a szárazföldi és légvédelmirepülő-csapatok főnökei, a fegyverzettechnikai szolgálat, valamint a határőrség képviselői vettek részt.
A román hadsereg vezérkarával folyamatos összeköttetést teremtettünk, aminek mindvégig komoly szerepe volt a helyes döntések meghozatalában.
A Securitate erői ellen hosszú, küzdelmes harcot folytattak a hadsereg és a forradalom más erői. Felszámolásuk érdekében a Magyar Honvédség speciális képzettségű rádióbemérő egységeinek egy részét átcsoportosítottuk a román államhatár közelébe, s így sikerült rádióállomásaikat bemérni, álláshelyeiket pontosan meghatározni. Az adatok átadásával jelentősen elősegítettük a Securitate-bázisok felszámolását.
Az egész időszakban csak azoknál a csapatoknál rendeltünk el magasabb harckészültségi fokozatot, amelyeknél erre feltétlenül szükség volt. Így a rádiófelderítőknél, a légvédelmi rakéta- és repülőcsapatoknál s néhány, a román határ közelében állomásozó gépesített egységnél. A karácsonyi és újévi ünnepek idején a sorállomány több mint 50%-át engedtük el szabadságra. Ez a román katonai vezetés, de a hazai lakosság megnyugtatását is célozta.
Komoly gondot okozott a december végi sűrű ködös időben az alacsonyan repülő Securitate-csapatok helikoptereinek lokátorokkal történő bemérése. Ezek jelentették a magyar határvédelemre a legnagyobb veszélyt. Összesen öt alkalommal sértették meg az ilyen helikopterek a Magyar Köztársaság légterét. A magyar honi légvédelem lokátorai minden egyes alkalommal már a határsértés előtt jelezték közeledtüket, s a rakétafegyverzettel ellátott elfogó vadászrepülőgépeink három-négy perces repülési idő után képesek lettek volna a célok megsemmisítésére. Hogy erre nem került sor, az annak tudható be, hogy ezek a helikopterek minden egyes alkalommal rövid időn belül elhagyták a Magyar Köztársaság légterét.
Kérdésünkre, hogy miben tudunk segítségükre lenni, a román katonai vezetés minden alkalommal a politikai támogatást, a szolidaritást hangsúlyozta, s az ország súlyos helyzetére való tekintettel élelmiszer- és gyógyszerszállítmányokat kért. Az általunk felajánlott orvos-egészségügyi segítséget elhárították. Több alkalommal is felajánlottunk kézifegyverekhez lőszerszállítást, de minden esetben elzárkóztak ez elől is.
A hadsereg készletéből felajánlottunk félmillió darab ételkonzervet, melynek a szállítását is magunkra vállaltuk. December 25-én 81 tonna élelmiszer, valamint egy hűtőkamion vér- és vérplazmakészítményt juttattunk el a hadsereg közúti szállítójárműveivel Aradra. Ennek a szállítmánynak az ügye egyébként furcsa helyzetet teremtett számunkra. Az útba indítása előtt ugyanis, szinte az utolsó pillanatban, azt közölte velünk a román vezérkar, hogy a konvoj biztosításáról ők gondoskodnak, s éppen ezért a mi katonáink semmilyen fegyvert ne vigyenek magukkal.
Hadseregünk szállító repülőgépével 6 tonna élelmiszert és gyógyszert, valamint gyógyászati eszközöket küldtünk Bukarestbe, vasúton pedig 94 tonna élelmiszert szállítottunk Kolozsvárra.
December 29-én Bukarestbe utazott Borsits László altábornagy, a Magyar Honvédség vezérkari főnöke, hogy személyesen egyeztesse a Román Hadsereg igényét s az együttműködés kérdéseit. Ezt követően már ők küldtek szállító repülőgépeket Budapestre, hogy juttassunk el Bukarestbe és Temesvárra további 67 tonna élelmiszert és különböző egészségügyi anyagokat.
Szolidaritásunkért s az általunk nyújtott segítségért a román kormány és a katonai vezetés számtalanszor kifejezte köszönetét, s mi ezekből a megnyilvánulásokból akkor úgy éreztük, hogy a korábbi ellenszenvet és bizalmatlanságot a köznép közötti közeledés és nagyobb megértés fogja felváltani.
A Tőkés család védelme
A karácsonyi ünnepek egyik estéjén Németh Miklós kormányfő telefonon arról tájékoztatott, hogy a Securitate erői Tőkés László és családja életének kioltására készülnek. A Tőkés család ebben az időben Szilágy megye Menyő falujába volt kitoloncolva. Rövid idő alatt sikerült összeköttetést teremteni Victor Stanculescu altábornaggyal, a honvédelmi miniszter első helyettesével, akivel régi ismeretség kötött össze, s akivel mindenkor könnyen szót tudtunk érteni. Kértem intézkedését, amit ő megértéssel fogadott, s ígéretet tett rá. Meglepően rövid időn belül visszahívott és közölte: nyugodtak lehetünk, mivel teljes biztonságot nyújtottak Tőkés Lászlónak és családjának. Páncélozott gépjárművel vitték a családot gondosan őrzött helyre. 1990 tavaszán – Budapesten járva – Tőkés László személyesen mondott köszönetet, és arra kért, hogy azt a román katonatisztet és a sorkatonákat, akik még ebben az időben is az ő védelmét biztosítják, hívjam meg Magyarországra. Eleget is tettünk a kérésének, s egy hétig vendégül láttuk a román katonákat. A tiszteletükre adott vacsorán Tőkés László meleg hangon mondott köszönetet szolgálatukért. Elmondotta, hogy ezek a katonák még az istentisztelet ideje alatt is mindenkor biztosították a védelmét.
Hazai gondok
Több forrásból is olyan jelzések jutottak tudomásunkra, hogy már korábban a Securitate által Magyarországra küldött ügynökök terrorcselekmények végrehajtására készülnek. Ezek között szerepelt Budapest ivóvízkészletének megmérgezése, a paksi atomerőmű elleni merénylet, hogy csak a legsúlyosabbakat említsem. A tennivalók a kormányzati szervek és a főhatóságok legszorosabb együttműködését tették szükségessé, s ezért mindenkinek talpon kellett lenni, hogy a veszélyeket el tudjuk hárítani.
A dolgok alakításában, sőt irányításában is számos párt és politikai szervezet részt kívánt venni. Különösen aktív tevékenységet fejtett ki az MDF vezetése. Minden bizonnyal a segítő szándék vezette őket ebben, ugyanakkor esetenként zavaró is volt a tevékenységük. Ilyen volt például Antall József december 23-án hozzám címzett levele, melyben az szerepel, hogy „az MDF elnöksége nyomatékosan kéri a Magyar Honvédség parancsnokát és vezérkari főnökét, hogy – egyetértésben a felkelt román nép vezetőivel és hadseregének parancsnokával – haladéktalanul gondoskodjék a hazája szabadságáért idegen zsoldosok és a titkosszolgálat alakulatai ellen harcoló román hadsereg lőszerrel és felszereléssel való támogatásáról”. A román vezetés erre nemcsak hogy nem tartott igényt, hanem határozottan elzárkózott az ilyen irányú ajánlatoktól. Mégis, a sajtószervek körében hamar híre ment ilyen véleményeknek, hogy mi nem vagyunk hajlandók lőszerrel segíteni a román hadsereget. Persze közrejátszott ebben az abszolút hozzá nem értés is, hiszen a román hadsereg éppúgy rendelkezett nagy mennyiségű, háborús időkre biztosított lőszertartalékkal, mint a magyar honvédség és a Varsói Szerződés többi hadserege.
A legmeglepőbb javaslata az MDF vezetésének nem is ebben merült ki. December 23-án este, miután a szigetszentmiklósi légvédelmi rakétatüzéregységtől visszatértem, Keleti ezredes értesített, hogy az MDF elnökségének küldöttsége kíván velem találkozni. Erre rövid időn belül sor került. Szabad György, Für Lajos és Bíró Zoltán elnökségi tagok vártak rám, akikkel ez ideig még nem ismertük egymást. Szabad György adta elő jövetelük célját. Mondanivalója és hangneme is igen megdöbbentett. Azzal kezdte, hogy mi – a magyar honvédség vezetői – „ölbe tett kézzel nézzük végig a Temesváron végbemenő népirtást”. Ebben a feszült időszakban, s már huzamosabb ideje tartó, szó szerint éjjel-nappal, a legnagyobb felelősséggel végzett tevékenységünk után, roppant nagy önfegyelemre volt szükség mindezt hallani.
Javaslatuk arra irányult, hogy a magyar kormány ajánlja fel jószolgálati küldetését a Román Nemzeti Megmentés Tanácsának antiterrorista alakulatok bevetésének megszervezéséhez. Románia egyetértése esetén a Varsói Szerződés és a NATO egyes tagállamait lehetne felkérni különlegesen kiképzett terroristaellenes alakulatok küldésére. Javaslatuknak erre vonatkozó része támogatható lett volna, de ismert volt előttünk, hogy sem a NATO, sem a Varsói Szerződés részéről nem volt meg a készség még a legkisebb mértékben sem. Javaslatukat egy nappal később Antall József és Jeszenszky Géza aláírásával írásban is elküldték Németh Miklós miniszterelnöknek, Horn Gyula külügyminiszternek és nekem. Az írásban tett javaslatból azonban már kimaradt az a felvetésük, hogy a magyar katonai vezetés segítse elő önkéntesek felfegyverzését és Romániába való küldését. Látogatásukat tehát úgy lehetett megítélni, hogy kipuhatolják a magyar katonai vezetés hozzáállását egy ilyen hajmeresztő elgondoláshoz.
Miután határozottan visszautasítottam a sértő hangnemben előadott vádaskodást és elképesztő javaslatukat, Keleti ezredessel együtt békés karácsonyi ünnepeket kívánva köszöntünk el a küldöttségtől.
„Néma telefonok”
A romániai forradalom, a Ceauşescu- klán elsöprése úgy ment végbe, hogy sem a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete, sem az Egyesített Katonai Főparancsnokság egyetlen lépést sem tett. Nem kezdeményezett, nem javasolt semmilyen intézkedést.
A Brezsnyev-doktrínának tehát egyszer s mindenkorra vége lett. Nem érvényesült már a lengyelországi események idejében sem igazán, bár az 1980-as évek elején még volt ilyen próbálkozás, de nem érvényesült az NDK állampolgároknak a magyar–osztrák határon át való szabad távozásuk esetében sem.
Arra azonban – úgy vélem – akkor még senki sem gondolhatott, hogy az oly sok fontos, azonnali, közvetlen kapcsolatteremtésre alkalmas telefonkészülékek közül egyetlenegy sem fog megszólalni a román forradalom idején.
* December 21-én – a kudarcba fulladt bukaresti nagygyűlést követően – került sor éles vitára Ceauşescu és Milea között, utóbbi sorsa ekkor pecsételődött meg.
Roland O. Thomasson, PHD 